Legújabb bejegyzés

Hajolj közel borító és részlet

| 2018. november 4., vasárnap
További bejegyzések »

 
Megtaláltam a tökéletes borítót a "Hajolj közel" című Snarry fanfiction-ömhöz. Valamint elkészült hozzá a teljes idővonal. Már csak a megírása van hátra.
Kaptok két részletet a már megírt részből:

"- Tisztában vagyok azzal, hogy miért van itt, Potter – mondta Perselus. – Valószínűleg mivel sem bűbájok, sem bájitalok nem segítettek eddig az állapotán, arra gondolt, hogy felkeres engem, hátha találok valamit. – Harry meglepődött.
- Igen – bólintott.
- Mondja, mennyire előrehaladott az állapota? – kérdezte Perselus.
- Már pár hete abszolút semmit sem látok. Az elején még láttam foltokat, alakzatokat, de – Perselus figyelte, ahogy Harry kinyújtja az egyik kezét maga elé – aztán semmit. Egyáltalán semmit."

"- És mit vár tőlem? Hogy pátyolgassam?
- Nem – vágta rá Harry gyorsan. – Egyáltalán nincs rá szükségem. Arra lennék kíváncsi, hogy tudna-e erre – bökött a szeme felé a fiú – gyógyírt találni. Tudja, vakon elég nehéz lesz szembeszállnom Voldemorttal. Még az sem fogom tudni, hogy merre célozzak a pálcámmal – vigyorgott Harry. Inkább azért, hogy a saját idegességét legyűrje.
- Ha viccelődni képes, akkor nem olyan reménytelen a helyzet, mint amennyire képzeltem – adott hangot Perselus a gondolatainak.
- Ó, szóval azt hitte, hogy egyedül sírdogálok az ágyamban fekve, mint egy tízéves? – kérdezte Harry. Perselus már gondolkozott valami frappáns válaszon, de aztán meggondolta magát.
- Nem – mondta. – Azt hittem, hogy vannak olyan jó barátai, hogy nem hagyják magára ebben a helyzetben."

Hajolj közel borító és részlet

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. november 4., vasárnap
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék:

Szabadság by Senna Rowen Snape

| 2018. október 13., szombat
További bejegyzések »
 
 
Szabadság by Senna Rowen Snape

Minden, mire szükségem van, egy nyugodt élet,
amiben boldog vagyok, és sohasem félek.
Amiben nem köt gúzsba a sorsdöntő rabság,
Ím ez a függetlenség, ez az igaz szabadság!
Ahol nem sötétül be az életem tavasza,
nem borítja be azt szívem ezer panasza.
Amiben úgy kelek fel reggel, nyugodt szívvel,
hogy nem szorít a lelkem, teljes erővel.
Ahol minden egyes nap tudok mosolyogni
és minden kis pillanatban örömömet lelni.
Amiben én döntöm el, hogy mikor mit teszek,
és nem kötnek le engem a szorító kötelek.

Ó hatalmas szabadság, vesd reám szárnyad,
óvjon féltő módon az igazságtalanságtól árnyad.
Maradj velem végig, kérlek, itt-e földi létben,
és boldogan szállok majd az időben és térben.

Szabadság by Senna Rowen Snape

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. október 13., szombat
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék:

Előkészületben: Hajolj közel by Senna Rowen (SS/HP-R18-Slash)

| 2018. szeptember 5., szerda
További bejegyzések »
  

Előkészületben: Hajolj közel by Senna Rowen 
 

(SS/HP-R18-Slash)

Az egész történetet a Random Trip: Hajolj közel című száma ihlette. Sokkal inkább a dalszöveg, mint maga a zene.
Itt meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=kOH-Cz8whKo


Ismertető:
"A felhőkön túl mindig süt ránk a nap,
míg nem látod, én addig vigasztallak.
Mit ér a szív, ha a szíven lakat?
Engedjük szállni a madarakat."
 
Harryt eltalálja Bellatrix átka az egyik támadás közben és megvakul. Teljesen magán kívül van, mert így sem tudja, hogyan fog kiállni a Sötét Nagyúr ellen, vakon pedig már végképp nem tudja mit tehetne. Hermione és Ron mindenben mellette állnak, a fiú pedig igyekszik nem elhagyni magát. Próbálják megtörni az átkot, azonban a Finite Incantatem jelen helyzetben nem segít. Mivel ellenátkokkal nem sikerül egyről a kettőre jutniuk, Hermione tanácstalanságában Perselus Piton segítségét kéri. A bájitalmester némi ellenérzéssel ugyan, de belemegy abba, hogy megpróbálja meggyógyítani Pottert.


Előkészületben: Hajolj közel by Senna Rowen (SS/HP-R18-Slash)

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. szeptember 5., szerda
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék:

Rosette's Requiem

| 2018. július 29., vasárnap
További bejegyzések »

 

Rosette's Requiem


Oly sok mindenen keresztülmentünk,
de az idő oly gyorsan, elszaladt felettünk.
Kapcsolatunk oly angyali, oly szerető,
s hogy te démon vagy, az sem meglepő.
Nem számít hogy eddig mit tettem érted,
mert a szívemet is odaadnám, ha kéred.
Társak voltunk, és én a lelkemmel tápláltalak,
de cseppet sem bánom, mert téged láthattalak.
Boldogok voltunk, bár néha tudatomba hasított,
hogy a harmincat sem érem meg, s ez lelassított.
Aztán rájöttem, hogy amíg itt vagy mellettem,
történjék bármi, boldog lesz a szívem.

Hiába mondtad, hogy ne tegyem,
hiába fogtad két kezem,
én eladtam lelkemet, érted és értem,
úgy, hogy még egy kicsit sem féltem.
Életem hossza így gyorsan lerövidült,
de csak miattad aggódom, szívem pedig üvölt.
Ezek már elmúltak egy fél esztendeje,
most itt vagyok veled, s lassan múlik szívem ereje.
Te sem vagy jobb állapotban, látom,
így lelkem utolsó darabját is felajánlom.
Ha elindul az óra, te tovább élsz,
de nem hagyod megtenni, hiába félsz.
Utolsó perceimben könnyeket hullatok,
félek hogy elveszek, félek hogy meghalok.
Még élni akarok, veled együtt élni,
hogy megmutassam, tudok még nevetni.

Megfogom kezed, és sírva hozzád bújok,
látom te is érzed, arcodon a nyomok.
Szemeid megremegnek, úgy ölelsz át engem,
bár maradni akarok, elgyengül a testem.
Az óra visszaszámol, fél percünk van hátra,
s én köszönetet mondok, szemeim lehunyva.
Lement a nap, és megállt az óra,
velünk együtt tértek, mind nyugovóra.
A hintában ülünk, egymás mellett mosolyogva,
arcunkon boldogság ül, de nem kelünk fel soha.
Hív minket a halál, remegő hangja szól,
Lelkeink egyesülnek és minden elfakul.

16 évesen életem vesztettem, de tudom,
te örökre itt leszel velem, és érzem,
hogy egyszer majd minden rendbe jön,
a boldogság hamarosan életünkbe beköszön.
Egyszerre hunytuk le könnyes szemeinket,
s most egyszerre nyitjuk ki szerető szívünket.
A szíveink tudom, örökké szeretnek,
még ha el is vesztettük lelkeinket.
De emlékünk e Földön örökre megmarad,
és a démoni rend örökre megszakad.

Mi vagyunk a pár, ki démon és nővér,
De láthatjátok, ez már semmit sem ígér.
A szerelem, amit irántad érzek, ezernyi halált is túlél,
és ezerszer meghalna, mert új életre kél.

Rosette's Requiem

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. július 29., vasárnap
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék:

Ég Veled

|
További bejegyzések »

 

Ég Veled


Emlékszem még, nem is olyan rég,
Magadhoz szorítva, vártál egy szóra,
Ami kettőnk életét, örökre egymásba fonja.

Egy gyönyörű reggelen,
mikor fogtad a két kezem,
Elmondtam hogy neked, mindig helyed lesz mellettem,
és hogy azt kívánom, örökké itt legyél velem.

Boldogan vetettem magamat a karodba,
Kiáltva hogy szeretlek, közben várva a válaszra,
s te kiejtve ezt a gyönyörű szótagot,
ajkad az ajkamon keresett egy pontot,
és ahogy a nyelved az enyémet ölelte,
úgy loptad be magadat, még jobban a szívembe.
Tudtam, ez a kapcsolat egyszer majd megszakad,
de azt sohasem gondoltam, hogy te leszel ki elhagy.

Sok boldog év után, egy szürke éjszakán,
szomorúan kopogtattak a házunk ajtaján…
A szívem kihagyott egy-egy ütemet,
Mikor újra meg újra, elmondták az üzenetet.
Zokogva borultam a barátnőm nyakába,
Vigasztalni próbált, akkor is ha hiába.
Nincs többé… búgtam a barátnőm fülébe,
S szomorú könnyek gyűltek a szemembe.
Rájöttem hogy vége, örökre itt hagytál,
és csak hazugság volt, amit akkor éjjel mondtál.
Megígérted hogy soha, soha nem hagysz el engem,
mégis te vagy az aki itt hagyott engem.
Egyedül maradtam, tudom és érzem,
soha többé nem leszek, boldog az életben.
De az együtt töltött idők boldog emléke
örökké megmarad, mélyen a szívembe.

Most itt állok a sírodnál, és bámulok a semmibe,
De rád gondolok, könnyes szemeimet törölgetve.
Tudom hogy szerettél, és én is szerettelek,
de sajnos ez a vonat, még a haláloddal elment.
Én itt maradtam, és lekéstem róla,
Tudom az én hibám, de nem tehetek róla.
Elmentél, itt hagytál, de nem okollak érte,
szeretlek, még akkor is, ha nekünk már örökre vége.
A szívemben mindig, az első helyen fogsz állni,
De tovább kell lépnem, itt nem szabad megállni.
Az élet megy tovább, túl kell tennem magam,
Mert ha nem is vagy itt, én betartom a szavam!

Ég Veled

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék:

Veszteség nélkül #5 - Vacsora

| 2018. július 27., péntek
További bejegyzések »




Ötödik fejezet  - Vacsora

Bár Ron azt mondta, hogy a Weasleyk szeretettel várják, nagyon izgult. Fogalma sem volt, hogyan álljon meg előttük, ahogy arról sem, hogyan mondhatna nekik búcsút. Csak ült az ágyán, kezei között forgatva az időnyerőt. Arra gondolt, hogy talán beszélnie kellene erről az egészről Perselusszal. De mit gondolna róla? Egész eddigi életükben utálták egymást látszólag, most meg ő hirtelen szerelmes lesz a férfiba? Biztos azt mondaná, hogy nem normális.

- Harry? - lesett be Ron az ajtón. - Elkészültél már?

- Igen - állt fel Harry, és a zsebébe relytette a mágikus tárgyat.

- Remek - kezdte a vörös hajú. - Hermione már vár. Engedélyt kaptunk a hopp-hálózat használatára, McGalagony professzor pedig azt üzente, hogy érezd jól magad - vigyorgott Ron.

- Nagyszerű - indult el Harry. Csatlakoztak Hermionéhez, és nem sokkal utána már  az Odúban voltak. Kissé máshogy nézett ki, mint a régi, amit felégettek, de ez is ugyanolyan lakályos volt.


- Ó, Harry drágám, annyira örülök, hogy itt vagy - ölelte meg hirtelen Molly a fiút.

- Nahát Harry, rég láttunk - jött oda George is. Harry nyelt egyet az idegességtől.

- Én... Nem is tudom, hogy mit mondjak - sütötte le a szemeit Harry, belebújva Molly ölelésébe. Erőt kellett vennie magán, hogy ne kezdjen el sírni.

- Harry - engedte el Molly a fiút, majd az arcát a két kezébe fogta. - NEM hibáztatunk téged. Sem én, sem Arthur, sem George - törölt le a nő Harry szemeiből egy pár kósza könnycseppet. - Szeretünk.

- Igen. Még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy téged hibáztassunk - értett egyet George, gyengéden rámosolyogva Harryre.

- Együnk, mielőtt kihül a vacsora - indult el Molly az asztal felé, letötölve pár könnycseppet a saját szemeiből is. - Arthur!

- Itt vagyok, drágám - kukucskált ki az idősebbik Weasley a konyhából. - Á, Harry. Örülök, hogy itt vagy - jött oda ő is a fiúhoz.

- Mr. Weasley - fogott kezet a férfival Harry, mire az magához húzta és jól megölelte.

- Elég lesz már, együnk, mielőtt kihűl! - szólt Molly, majd mindenki elfoglalta a helyét.

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy mekkora szeretet várja majd itt. Rosszul érezte magát, hogy ennyi ideje elkerülte őket. A Weasleyk a családtagjának tekintették őt és ő sem érzett máshogy. Kissé összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy el kell mennie, de ez nem tántoríthatta el a tervétől.

- És mi a a terved a vizsgák után, Harry? - érdeklődött Arthur. Mint mindenkinek, neki is az volt a gondolata, hogy a fiú aurorként fog tevékenykedni.

- Igazából, még nem tudom - nézett félre Harry. Ron megköszörülte a torkát.

- Harry, el kellene mondanod nekik is. - Ron szemei Harryébe fúródtak.
- Miről van szó? - kérdezte Molly.
- Harry egy hatalmas lépésre szánta el magát - mondta Hermione. - Mi megértettük, hogy ez az ő döntése és ha így jobb neki, akkor mellette állunk.
- Így van - tette hozzá Ron.
- Mégis miről van szó? - kérdezte Molly, semmit sem értve.
- El fogok menni - bökte ki Harry.
- El? Mégis hova? - kérdezte George.
- És mennyi időre? - kérdezte Molly.
- A múltba, és örökre. - Harry tudta, hogy felesleges húznia a dolgot.
- A múltba? Örökre? Mégis mi ez az egész? - értetlenkedett Arthur.
- Harry kapott egy időnyerőt - kezdte Hermione, segítségképpen. - Egy olyat, amivel több évtizedet vissza lehet menni.
- És feltett szándéka, hogy visszamegy Perselus Piton fiatalkorába - mondta Ron.
- Azért, mert szerelmes vagyok Perselusba - fejezte be Harry. Mindenki csendben maradt.


Síri csend honolt az Odúban. Harry tudta, hogy túl sok ez az információ, így türelmesen várt, hogy valaki reagáljon valamit. Aztán észrevette, hogy még sohasem mondta ki ennyire nyíltan, hogy mit érez Perselus iránt.

- Tehát... Vissza akarsz menni úgy húsz évet, hogy Perselus Pitonnal lehess, mert szerelmes vagy belé - vázolta a helyzetet George. - Király! - vigyorgott a fiú.

- Geroge! Ez nem vicces! - torolta le Molly a fiát. - Ha tényleg ezt szándékozik tenni, akkor vissza sem fog tudni jönni, csak ha-

- Csak ha végigélem vele az egészet - bólintott Harry.

Csöröppölést hallottak. Mindenki a hang irányba fordult. Ginevra Weasley egy törött tányérral a lábai előtt állt földbe gyökerezve.
- Ginny..?

- Harry..? - hebegte a lány. - Ugye ez csak egy rossz vicc?

- Nem, Ginny. Ez az igazság - állt fel Harry elindulva a lány felé, hogy megnyugtassa.

- Ezt... nem hiszem el! - kiáltott Ginny, majd elfutott.

- Ginny..! - kiáltott utána Harry, de a lány már nem hallotta.

- Utána megyek - indult el Ron. - Ne aggódj, elmagyarázom neki a helyzetet.

- Megyek én is - szólt Hermione.

- Ne! Maradj itt Harryvel. Szüksége van egyikünkre - Ron megveregette Harry vállát, majd Ginny után ment.

- Teljesen biztos vagy ebben? - kérdezte Molly szomorú arccal.

- Igen, már eldöntöttem - bólintott Harry.

- Akkor melletted állunk - mondta Arthur átkarolva a nejét. - Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érted.
 
Harry szívét átjárta a melegség. Ilyen, ha az embernek családja van?


~.~  SSHP ~.~ SSHP ~.~ 


Másnap Harry az igazgató iroda előtt járkált. Még nem vett erőt magán, hogy bemenjen. Arra a döntésre jutott, hogy beszélnie kell Perselusszal erről az egész múltba ugrásról, de a kezdeti elszántságnak nyoma veszett, amikor meglátta az ajtót.

- Szánalmas vagyok - suttogta Harry, majd arra eszmélt, hogy kinyílt az ajtó.

- Szándékozik beljebb lépni, Potter, vagy úgy gondolja, hogy az ajtó bámulásától minden gondja megoldódik? - Harry meglepettségében elnevette magát. Tudta, hogy ezek a szavak, ezzel a hanglejtéssel csak egy embertől származhatnak.

- Nagyszerű, még ki is nevet - morogta a hang tulajdonosa.

- Sajnálom - lépett beljebb vigyorogva Harry, hogy aztán máris találkozhasson az ében szempárral. - Csak már elfelejtettem, hogy micsoda szarkasztikus gúnnyal képes az ember szemére vetni ezt-azt.

- Úgy látom jó kedvében van - szólt Perselus.

- Igen, mondhatni. Sokkal jobban sikerült minden, mint ahogyan azt elsőre gondoltam volna - mondta Harry, miközben ismét keresett egy helyet, ahová leülhet. - A professzor?

- Valami dolga van. De nem is baj, hiszen van mit megbeszélnünk, Potter - szűkültek össze Perselus szemei.

- Ó, és ugyan miről? - mosolygott sejtelmesen Harry. Tisztában volt vele, hogy biztosan tud Perselus a tervezett akciójáról. Ha nem is hallotta, akkor Dumbledoretól.

-  Ne játssza nekem a hülyét, tudja jól, hogy miről beszélek. Van fogalma arról, hogy mibe keveredik majd? Mindent tönkretehet egyetlen rossz döntéssel! - Harry állta Perselus tekintetét. - És miből gondolja, hogy az történik majd, amit vár? Nem jöhet vissza, mindegy, hogy sikerül-e vagy nem a terve! - Harry még mindig állta az ében, dühös tekintetet. - Felfogta? Mondjon már valamit, Merlin szakállára!

- Befejezted? - kérdezte Harry tüzes tekintettel. Perselus egy kicsit megilletődött. A fiú felállt a helyéről és közelebb lépett a portréhoz. Zöld szemei úgy villogtak, akár a smaragd.

- Már tegeződünk is? - kérdezte morcosan Perselus. Harry gyomra görcsbe rándult, ahogy a férfi szemeit nézte.

- Ide figyelj - kérte. - Nem szánt szándékkal érzem azt, amit érzek. De érzem. És annyira erős, hogy felrobbanok tőle. 

- Mégis mit akarsz a fiatal énemtől? - nyelt egyet Perselus. - Akármit is szeretsz bennem, az benne nincs meg. És lehet, hogy nem is lesz, ha úgy alakul. - Harry elgondolkozott. Nem is hülyeség. Az a Perselus, akit most szeret, nem az a Perselus, aki 25 évvel ezelőtt a Roxfortba járt. Bármiért is szereti a férfit, az nem lesz meg a fiatal énjében. - Erre nem is gondoltál, jól gondolom? - kérdezte nagy sóhajjal Perselus. - Az a fiú, akit ott találsz, gyenge. El van veszve, és árnyéka sincs annak, aki most vagyok. Még... nincs készen.

- Azt mondod, hogy muszáj átmenned azon a sok szörnyűségen, hogy olyan legyél, amilyen most vagy? - kérdezte Harry.

- Pontosan. Az ember azért olyan, amilyen, mert bizonyos történések miatt a múltban azzá vált. Ha nem történnének meg velem azok a dolgok, most egy teljesen más ember állna előtted. És bármi is fogott meg bennem, az már nem biztos, hogy itt lesz.

- Nem leszel szarkasztikus? Nem leszel bátor? - kérdezte Harry.

- Lehetséges. Lehet, hogy csak egy Pipogyusz leszek - bólintott Perselus. Harry teljesen elbizonytalanodott.

Ez nem jó. Neki nem a Pipogyusz Perselusra van szüksége.

Neki ez a Perselus Piton kell.

Veszteség nélkül #5 - Vacsora

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. július 27., péntek
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Legbelül, sírni tudnék #2 - Sasuke esküvője

| 2018. március 10., szombat
További bejegyzések »

  Második fejezet - Sasuke esküvője



Régóta gondolkodok már azon, hogy mit kellett volna tennem ahhoz, hogy másképp legyen. Hogy ne legyen ez az űr a szívemben. Ahogy Sasuke is mellettem volt, amikor házasodtam, nekem is mellette kell, hogy legyek. Ez így tisztességes. A barátja vagyok.

Mászkálok a lakásban fel-alá, de nem találom a helyem. Hinata elment Sakurához, hogy segítsen neki én pedig itt maradtam egyedül a gondolataimmal.

Bárcsak ne így lenne!

Vajon Sasuke is ezt érezte, amikor az én esküvőmre készült? Legszívesebben sírni tudnék, de az nem oldana meg semmit. Olyan érzés, mintha elveszíteném.

Nézem a rózsaszín papírt fancsali arccal. Ebbe hogy a francba ment bele Sasuke? Undorító. Undorító, mert olyan rózsaszín, mint annak a lánynak a haja, aki elveszi őt tőlem.

Fogalmam sincs, miért fáj ennyire, de úgy érzem, hogy búcsúzom. De mitől? Kitől? Sasukétől? De miért is kellene?

Attól, hogy elveszi Sakurát és gyerekeink születnek, még ott leszünk egymásnak. Nem tűnik tova a barátságunk. Akkor mégis miért fáj ennyire?

Nem akarom ezt az egészet.

Miután ráébredek, hogy mikre gondolok, elszörnyedek magamon. Hát milyen barát vagyok én?

Olyan, aki a barátja boldogságának útjába el csak azért, mert fél elveszíteni őt? Mert fél a változástól? Sírni tudnék, de azzal nem oldanék meg semmit.

Az érzés, ami mindig bennem bujkál, ha ő van az eszembe, most erősebb, mint valaha. De nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez az érzés.

Azt akarom, hogy velem maradjon. Hogy ismét piszkáljon és usoratonkachinak hívjon. Hogy én legyek az egyetlen, aki képes kihozni őt a sodrából, és hogy csak miattam mosolyogjon.

Valami folyik az arcomon. Éget, szúr, mar és tép. Sírni tudnék.

Sírni tudnék, annyira szeretem őt.

~SNSN~SNSN~

Eljött az esküvő napja. Nem akarom látni, hogy végleg elveszítem, de meg kell tennem érte, mert ő nem ezt érdemli. Azt érdemli, hogy boldog legyen, hogy szeressék. Szüksége van családra, szerető feleségre és gyerekekre.

Hogy tudja, nincs még veszve minden.

Lassan ballagok Konoha poros utcáin, és közben ezerszer átélem a poklok poklát. Annyira, hogy már sírni tudnék.

Odaértem a teremhez és nagy levegőt véve beléptem rajta. Nem vett azonnal észre. Magányosan, csendben állt az egyik sarokban, birizgálva egy virágszirmot.

A szívem hasadt meg.

Aztán észrevett. Sietős léptekkel indult el felém, számomra úgy tűnt, mintha suhanna.

- Kösz, hogy eljöttél – tette a vállamra a kezét -, Naruto.

Reccs.

Se egy usoratonkachi, se egy baka. Azt hiszem, itt a vége.

- Természetes, hogy itt vagyok – erőltettem magamra némi mosolyt.

- Merre vannak a lányok? – kérdezte Sasuke félrenézve.

- Nem tudom – vontam vállat. – Nem is érdekel. – És így is volt. Nem érdekelt. Abban a pillanatban csak Sasuke érdekelt. Az, hogy elveszítem, hogy egy szakadék lesz köztünk. Iszonyúan fájt.

Az esküvő alatt igyekeztem nem meggyötörtnek látszani.

A ceremónia közben, mikor megkérdezték, hogy ki tiltakozik, olyan szívesen ordítottam volna.

Ordítottam is. Annyira, hogy síni tudtam volna.

Tiltakozom! Tiltakozom!

De nem tehettem. Ő is megtette értem, így én is tartozom ezzel neki.

Az esküvő után, mikor gratulálni mentem oda hozzá, a gratuláció után csak annyit kérdeztem.

- Neked is ennyire fájt? – Ő csak szomorúan elmosolyodott és csak ennyit válaszolt.

- Jobban, mint hinnéd.

Összetörtem.

Annyira el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem. Hogy „mi” mindig leszünk. Mi, együtt.

Voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.*

Azért, mert annyira szeretlek, hogy sírni tudnék. Jobban, mint hinnéd.

Legbelül, sírni tudnék #2 - Sasuke esküvője

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. március 10., szombat
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Legbelül, sírni tudnék by Senna Rowen Snape

|
További bejegyzések »
Legbelül, sírni tudnék by Senna Rowen Snape



Cím: Legbelül, sírni tudnék
Kategória: Anime, Naruto
Műfaj: Romantikus, Dráma
Szereplők: Haruno Sakura, Hyuuga Hinata, Uchiha Sasuke, Uzumaki Naruto,
Figyelmeztetések: shounen-ai
Fejezetszám: 2Befejezett: igen - Korhatár: R-12

Ismertető:

Két fejezet, két esküvő, két ember, egy érzés. Fájdalom. Az egyik fejezet Naruto esküvője Sasuke érzéseivel, a második fejezet Sasuke esküvője Naruto érzéseivel. És az elvesztés fájdalma.

„Voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.”

Idézet „Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és írtó közel” című művéből.

http://sennadream.blogspot.hu/search/label/Álom és valóság

Legbelül, sírni tudnék by Senna Rowen Snape

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék: ,

Legbelül, sírni tudnék #1 - Naruto esküvője

|
További bejegyzések »

 Első fejezet - Naruto esküvője


Örültem annak, hogy Naruto boldog. Hinata mellett egy olyan életet élhet, ami már rég kijárt volna neki – családdal, otthonnal, szeretettel és gyerekekkel. Láttam őket Hinatával és azt hiszem, tényleg szereti őt. Ennél több pedig nem is kell. És nekem sem.

Nemrég érkezett a meghívó. Egyszerű fehér papíron fekete kanyargós, cicomás kanákkal írva, díszesen és számomra már túl giccsesen Uzumaki Naruto és Hyuuga Hinata neve, miszerint meg vagyok invitálva az esküvőjükre, mint Naruto tanúja.

Boldognak kellene lennem és a örülni a szőke idióta fejének, mégis… Ha erre a papírra nézek, a szívem összeszorul és fogalmam sincs mi ez az érzés. Fájdalom? Talán.

Nem tudom, hogy azt hogyan kell érezni.

Arra eszméltem egy idő után, hogy a papírt a kezemben tartva ülök a nappalimban és csak az éjjeli lámpa fénye adja a homályt. Pont a kedvemhez illő hangulat.

A szívem sarkából egy gondolat bújik elő. Nem akarom, hogy megházasodjon. Hogy elvegyék tőlem. Hát milyen barát vagyok én?

Olyan, aki elárulja az otthonát, a barátját és majdnem megöli. Vagy meg is öltem. Egy kicsit legbelül.

Az érzés, ami mindig bennem bujkál, ha ő van az eszembe, most erősebb, mint valaha. De nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez az érzés.

Azt akarom, hogy velem maradjon. Hogy újra fusson utánam, mint egy nyúl, akinek egyetlen répája rohan előtte. Hogy én legyek az egyetlen, aki előtte halad, hogy aztán mellette legyen.

Valami folyik az arcomon. Éget, szúr, mar és tép. Fáj.

Fáj, mert szeretem őt.

~SNSN~SNSN~


Eljött az esküvő napja. Sakura már vagy ötször volt itt, hogy szóljak, ha kész vagyok, de még az ingemet sem vettem fel. Nem akarok menni.

Nem akarom látni, hogy végleg elveszítem, de meg kell tennem érte, mert ő nem ezt érdemli. Többet érdemel és sokkal többet, mint sem egy olyan női elme, mint Hinatáé vagy Sakuráé elérni, felfogni képes. De mennem kell.

Felöltözöm a fekete öltönyömbe és lassan elindulok. Nem akarok Sakurával menni. Ez a magam gyásza.

Lassan ballagok Konoha poros útján, ami a sírig tartó poklomba vezet. Minden egyes lépéssel kicsit meghalok. Legbelül. Ahogy ő is akkor, mikor itt hagytam őt.

Odaértem a teremhez. Még nem voltak sokan, ezek szerint nem késtem el. Bús ábrázatomat igyekeztem kissé normálisabbra varázsolni, már amennyire sikerült és beléptem a terembe.

És akkor megpillantottam őt. Ott állt a terem végén, a virágok között, hófehér öltönyben és narancssárga nyakkendőben. Szőke fürtjei mintha önálló életet élnének, égszínkék szemei pedig ragyogtak, ahogy mesélt.

A szívem hasadt meg.

Észrevett. A szeme sarkából. Ahogy meglátott, otthagyta az illetőt, akivel épp beszélgetett és elindult felém, hatalmas mosollyal az arcán.
- Örülök, hogy itt vagy – tette a vállamra a kezét -, Sasuke.

Reccs.

- Eljött a nagy nap – bólintottam. – Ki nem hagynám – villantottam a szokásos félmosolyt -, usoratonkachi.

Hosszú pillanatokig egymás tekintetét fürkésztük, mintha keresnénk valamit. Bármit, amibe megkapaszkodhatunk, mielőtt elnyelne a sötét éjszaka.


- Hogy van Hinata? – kérdeztem, hogy kissé megszakítsam a kontaktust.

- Jól. Egészen jól bírja a terhességnek ezt a szakaszát – mondta Naruto szinte rezzenéstelen arccal. – És Sakura?

- Ő is jól van. Bár sokat rugdossa – válaszoltam.

- Biztosan hiperaktív shinobi lesz majd – nevetett Naruto. – Hogy hogy nem jött veled?

- Egyedül akartam jönni.

- Fogsz ezért még kapni – nevetett.

- Nem érdekel – válaszoltam komolyan. De így is volt. Semmi sem érdekelt. Most nem. Sem Sakura, sem a születendő gyermekem. Sem Hinata, sem a gyermekük. Meg akartam állítani az időt.

Fájt, hogy szerettem mégis, szerettem, hogy fájt. Mert éreztem, hogy élek. Újra és újra. Minden mosolynál, ami Hinatának szólt.

Az esküvő alatt sikerült álarcot öltenem magamra. A ceremónia közben, mikor megkérdezték, hogy ki tiltakozik, olyan szívesen ordítottam volna.

Ordítottam is. Legbelül.

Tiltakozom! Tiltakozom!

De tudtam, hogy fájdalmat okozott volna neki.

Voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.*

Azért, mert annyira szerettem.

Legbelül, sírni tudnék #1 - Naruto esküvője

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Guillotine by Senna Rowen Snape

| 2018. február 4., vasárnap
További bejegyzések »
Guillotine by Senna Rowen Snape


Nem tudhattuk még, ez még nem elég
hogy a kihunyt reményt nem táplálja a fény
Hogyan érezhetted, ami örökké csak rossz volt
messze távozik, mint halottól a vakfolt

Kedvesem a régi tónál miért is keresnéd
a szerelmemet oly'bá tűnik, elnyelte az ég
Végbemenő folytonosság örökkön időre
hisz a csapból nem folyik csak a sör meg a lőre

Hazudtam az életről, hisz mindig reméltél
folyton csak zokszó nélkül örökkön henyél
Kit szőlő vesszején felaggattál anno
most sűrűn, hevesen megveri a Jankó

Elveszett a bánat, még a sír is nyikorog
hevesen és búsan sistereg a vaskorong
Kisiklik a csavar és a fém majd leesik
így történt, hogy egyszer a tested is átdöfik

Megébredt a halál, hív dallamos hangja
örökké üldöz, s ezt csak a látszat akarja
Hullámos hajába bele-bele kap a szél
Ő is tudja már, hogy hiába sír s remél.

Guillotine by Senna Rowen Snape

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2018. február 4., vasárnap
Megjegyzések: 0 megjegyzés
Cimkék:
Előző
▲Tetejére▲